It's my life

Sziasztok! Meghoztam a 25. részt, ami azt jelenti, hogy már csak 5 van vissza. Ne feledjétek, nyolc nap alatt, ( amíg tart a szavazás) még lehet fordítani az álláson. Szavazzatok!!!!

25.: Világbajnokság

Mikor megtudtuk, hogy mehetünk a selejtezőbe mindketten boldogok voltunk. Igaz, Bill még nem olyan régóta motorozik, mint én, de a kezdeti „féltékenységem” elmúlt, és kezdtem belátni, hogy igenis jól vezet az öcsém. Azt, azért bevallom, hogy félek attól, hogy legyőz. Tudom, hogy örülnöm kéne a győzelmének, de egyszerűen nem megy, ha én alul maradok.

Ma korán kellett kelnünk, mivel ma van a selejtező. Lehet, hogy csak dél után lesz, de össze kell szedni magunkat, ráadásul a cégre sem ártana ránézni. Mármint most csak Andy-n keresztül, aki ott maradt Los Angelesben segíteni.

-          Szia! – köszöntünk egyszerre egymásnak Billel reggel

-          Tom, ma mit csinálunk? Csak azért, mert akkor én úgy intézem a dolgaimat.

-          Beszélünk Andy-vel, és készülünk. Milyen dolgod van amúgy? – tértem vissza a mondanivalója utolsó részéhez

-          Csak el kell mennem, venni ezt-azt….. – utálom, ha titkolózik

-          És mégis mit kell venned? Miért nem lehet egyenesen megmondani?

-          Kell egy új cipő! – most, olyan nehéz lett volna elmondani?

-          Jó, de szoros az időbeosztásunk, siess.      

Remek, rám maradt a meló már megint. Andy-vel átbeszéltünk mindent, amit kellett, mi történik a cégnél, hogy halad a munka, mit csinálnak…stb. Igazából nem volt semmi érdekes, mivel tudják az alkalmazottak, hogy utólag is kirúgjuk őket. Szeretem a rendet és a fegyelmet a munkában.

Délután, elindultunk a selejtező helyszínére, ami egy csarnok volt. Imádom az ilyeneket: sok száz ember előtt kell teljesítened időre. Tudom, hogy a színpadon is több száz ember néz, vagy akár több ezer, de ez merőben más. Itt nincs gitárod, nincs mikrofonod, nincs semmilyen hangszered, csak a tudásod, tapasztalatod, és a szerencséd van. Most nem szabad elesnem, nem szabad hibáznom semmiben. Pontosnak és precíznek kell lennem.

-          Tom, min merengsz ennyire? – lóbálta meg a kezét előttem Bill

-          Csak elgondolkodtam. – kapcsoltam ki a biztonsági övet zavarodottan

Bent Mathias már várt minket, mint minden verseny előtt. Átöltöztünk, beszéltünk vele, majd a motorokhoz mentünk és kitoltuk őket.

A pályán a kommentátor egyesével bemutatott minket a közönségnek, majd megkért minket, hogy foglaljuk el a helyünket.

-          Felkészülni! Vigyáz! * durr* - a durranással kezdetét vette a verseny

Már az elején az első helyre kerültem Billel egyetemben. Próbáltuk mindketten tartani a pozíciónkat, de ő lemaradt. Hátranéztem és láttam, hogy engem fedez, ezért nem jön előrébb. Hosszú éveknek tűnt, mire vége lett a versenynek, pedig elviekben nem volt sok. Az eredményhirdetésen pedig, én első, Bill második helyezett lett, s ezzel kijutottunk a második selejtezőben, ami ezután egy héttel következett be.

-          Bill, úgy tudod, hogy ezt is így kell megnyerni, ahogy az előzőt? – kérdeztem a verseny napján

-          Tudom. Innen már csak a VB van. Ezt nem szabad elcseszni. Amúgy hányan mennek innen tovább?

-          Most a tartományok versenyeznek egymással, és az első három helyezett megy ki a világbajnokságra, plusz két tartalék ember.

-          Az minek? – váltott értetlenbe az öcsém

-          Mert ha egyik lesérül, kell helyette egy másik ember. Nem gondolod, hogy el fogják halasztania VB-t mert egy ember eltörte a lábát?

Odafele most jó volt a hangulat, mert tudtam, hogy a nehezén már túl vagyok, ha lehet így fogalmazni. Tudtam, hogy még som minden áll előttem, tudtam, hogy még két fordulót kell megnyernem, de akkor ennek ellenére könnyűnek éreztem magam. Csak hagytam, hogy sodorjanak az események. A futam végén újra én álltam a dobogó legfelső csúcsán, mellettem pedig Bill.

-          Megyünk a világbajnokságra! – üvöltötte az öcsém a fülembe

-          Tudom! Ez annyira állat! – örültem vele együtt, mivel ez nem kis dolog   

  

A végső futamig egy hét volt háta. Billel mindennap edzettünk, időmérőket csináltunk, javítottunk a tempón. A VB napján már korán reggel felébredtünk, mivel mindketten izgatottak voltunk.

-          Tom, felkészültél? – jött el mellettem ikrem

-          Erre nem lehet felkészülni eléggé. – mosolyogtam rá, majd kimentem, mivel megjött az autó

Az úton csendben voltunk. Mindketten relaxáltunk a következő pár óra eseményeire. Tudtam, hogy ez most nem azaz idő, amikor játszani, szórakozni lehet.   

A versenyen hallottam dörrenést, ami a futam kezdetét jelezte, hallottam a rajongók ordítását, hallottam a motorok zúgását, hallottam, hogy a kommentátor mond valamit, de minden elmsódott. Nem hallottam semmit tisztán, nem tudtam mi történik körülöttem. Kiment a fejemből minden; minden, amit eddig tudtam. Nem érzékeltem az idő múlását, nem érzékeltem, hogy hol vagyok.

A futam végén sem tudtam hol vagyok. Aztán rájöttem. A dobogó legfelső fokán állok, kezemben egy hatalmas trófeával. Megnyertem!

Órákkal a verseny után sem tudtam felfogni igazán, hogy mi történt. Mathias azt mondta, hogy ezt feltétlen meg kell ünnepelnünk, úgyhogy elmentünk egy discoba, ahol nem egy pohár whisky fogyott el…..